"A végtagokat egymással összekötő lapos-feszes izmok ívei áthidalták a test közegét, majd – pár pillanat elteltével – arca a sziklához tapadva tartotta a lentebbi teher mákszemnyi töredékét: a súlyét, a semmibe visszafelé húzóét. Lénye egésze csüngött, markolt-engedett, lassú mozdulásokkal araszolt föl a szikla goromba színén. A szirt stabilitása megtévesztő: folyó volt, amelynek áradása bármely hidat félresöpört. Most, ha kicsúszik alóla a támaszték, őt söpri le mindjárt pillérei csonkult roncsairól. És milyen kevesét fogadják el lényének – kéz- és lábujjait – a sziklaarcot tagoló repedések és keskeny peremkék, a biztonság értékes enklávéi! Ezeken függött most fölakadva az áramlat közepén, amely mihelyt teheti, messze lenti megszűntébe sodorja."

(Lawrence Norfolk: Vadkan képében)