Miles Davis házában két embernek a képe volt kint nagy méretben: Duke Ellingtoné és John Coltrane-é. Az előbbit gondolom nem kell magyarázni, de az utóbbiban az előzmények ismeretében van valami megható:

Coltrane az 50-es évek közepén került Miles Davis zenekarába. Miles akkor már jazzikon volt, tíz éves pályafutása során ott volt a bebop fénykoránál, a cool születésénél (Birth Of The Cool, 1949, a nagyképű címet nem ő adta, akkoriban a zenészek nem törődtek a lemezek címével, sőt még a zenekaroknak se nagyon volt neve, ők csak felnyomták a zenét és kész), a „third stream” születésénél (egyfajta jazz-klasszikus zene fúzió, én nem nagyon szeretem, és ő se, szerinte a harmadik vonalbeli zene olyan, „mint egy nő, akit nem szeretek, mégis meztelenül járkál előttem”), aztán ott volt a hard bop, ami a cool visszafogottságával szemben visszahozta a a bebop lüktetését, de finomabban, több soul-lal és blues-zal (’Walkin, 1954).
Coltrane ekkoriban egy kevéssé ismert fiatal, szorgalmas, megszállott tenorszaxofonos, aki keresi a saját, egyéni hangját, és ezzel sokak ellenkezését kiváltja. Többen mondták Miles-nak is, hogy ne vegye be a zenekarába. Voltak is vele gondok, miután mégis bevette: Párizsban egyszerűen kifütyülték Coltrane-t, a kritikusok anti-jazznak nevezték, amit csinált, de még Miles-nak is többször meggyűlt vele a baja, állítólag volt, hogy megütötte, nem bírta a hosszú szólóit (amikor Coltrane azzal magyarázta őket, hogy egyszerűen nem tudja befejezni, azt mondta neki, hogy „próbáld meg kivenni a csövet a szádból”). Ki is rúgta a zenekarából, majd visszahívta, majd újra elváltak útjaik.
Szóval ezek fényében nekem valóban meglepő, ugyanakkor megható is, hogy Duke mellett az ő képét tette ki a lakásába.
Az idő persze Coltrane-t igazolta: Davis 1959-es lemeze, a Kind Of Blue (amin Coltrane az egyik tenorszaxofonos) minden idők legtöbb példányban elkelt jazzlemeze, egyszerre klasszikus és mérföldkő (milestone, haha), csakúgy, mint az 1960-as Giant Steps, ahol Coltrane már saját kvartettje élén játszik.
(Az információk és idézetek John Szwed ‘So What’ című kiváló könyvéből származnak.)
Nem tartozik szorosan ide, de nagyon tetszik egy dolog, amit a www.fidelio.hu-n olvastam Milesról egy remek cikkben: Amikor a Magyar Rádió egyik munkatársa interjút készített vele Budapesten, és megkérdezte, mi az, ami csökönyösen változatlan ebben a viszonylag gyorsan változó műfajban, a rekedt hangú, rezzenéstelen arcú zenész így felelt: „Én!”
És valóban :-) (Már ami a trombitahangzását illeti, mert a zenéje az nagyon is változott, beboptól a hip-hopig.)