szlovák-magyar két jó barát

Találós kérdés: melyik az a nép, ami kultúrájában, történelmében legközelebb áll a magyarokhoz?

A válasz a fenti két címerből kiderül.
Most örülök, hogy nincs meg a hozzászólások lehetősége, (már van – a szerk.) meg annak is, hogy kevesen olvassák az oldalamat, mert különben nagy anyázást váltanék ki azzal, amit most le fogok írni.
A szlovákokról kb. tíz éve még azt gondoltam, hogy egy köcsög nép, akik elvették az országunkat, sőt nem is igazi nép, csak néhány kósza cseh, akik annak idején áttelepültek az Magyarországra, aztán most ott verik magukat és utálnak minket, az országuk igazi gazdáit. Ezzel a gondolkodásmóddal nem voltam (és ma se lennék) egyedül.
A dolog (természetesen) akkor kezdett megváltozni, amikor először viszonylag hosszabb időt töltöttem náluk (kb. egy hetet). A Szepességben voltunk, és mindenki nagyon kedves volt velünk, megpróbáltak magyarul beszélni, a fiatalok „hungarian friends”-nek szólítottak, a természetre szemmel láthatóan nagyon vigyáztak, csakúgy, mint az épületekre, nem próbálták eltüntetni a „magyar múlt” emlékeit. Akkor jöttem először úgy haza egy „elszakított területről”, hogy azt gondoltam, talán nem is olyan nagy baj ez. Mármint az elszakítás.
Utána egyre többet jártam arra (főleg a Magas-Tátrában és környékén), és mindig csak pozitív tapasztalatok értek. Aztán megvettem az Ister kiadó Tornyok és temetők című antológiáját (nem azért, mert annyira jó könyvnek tűnt, hanem mert nagyon olcsó volt), ami alcíme szerint magyar írók felvidéki utazásait gyűjti össze, és újabb meglepetés ért: már Szenczi Molnár Albert is emlegeti a szlovákokat, sőt Kazinczy is, mégpedig Kassán (!) a szép tót menyecskéket. Ekkor döbbentem rá, hogy a szlovákok bizony mindig is ott voltak, ráadásul nem kis számban. És nem csak a falvakban meg a hegyi tanyákon, ahogy gondolni szokás, hanem bizony a városokban is: három nyelvű (magyar, német, szlovák) volt a legtöbb felvidéki város.
De az igazi releváció tavaly pünkösdkor következett be: ott kezdődött, hogy teljesen ismeretlenül írtam egy kassai hegymászóklubnak, hogy segítsenek nekem, milyen jó sziklák vannak, ahol ilyenkor is szabad mászni. Nagy meglepetésemre pár órán belül jött egy levél, csatolt fájlban térképekkel, kalauzokkal, a további kérdésemre is rögtön készségesen és kiváló angolsággal felelt a srác. Ki is mentünk, nagyon jót másztunk Turniškán, aztán kempinget keresve betértünk egy útmenti fogadóba, ahol néhány fiatalt kérdeztünk meg, hogy nem tudnak-e valamit. Elmondták, hogy a környéken nincs kemping, aztán tanakodtak egy rövidet szlovákul, majd közölték, hogy nekik van itt egy kis házuk, ott elalhatunk, ha akarunk. Nagyon meglepett a felajánlás, mondtuk, hogy megbeszéljük, kimentünk, és úgy döntöttünk, hogy ezt nem hagyhatjuk ki. Így Tinka Rinkáék nyaralójában aludtunk, ami egy nagyon jó faház volt az erdő szélén a hegyoldalban, kandallóval, vacsorával, borral, saját szobával és nagyon kedves emberekkel. Másnap Tinkát hazavittük Kassára, és még ott is el akart hívni magukhoz egy jégkrémre, de azt már nem fogadtuk el.
Azt hiszem, ez volt az az élmény, ami gyökeresen megváltoztatta az addigi hozzáállásomat: ez után azt gondoltam, hogy a szlovák egy szerencsétlen nép, akiket a magyarok a Honfoglaláskor leigáztak, aztán ezer éven át elnyomtak, és most végre saját országuk van.
Természetesen ahogy a bejegyzés elején leírt vélekedésem, úgy ez is túlzó és hazug volt. Erre akkor jöttem rá, amikor elolvastam ezt a cikket: „Kollai István: Szlovák-magyar kiegyezés, tizenkét pontban”.
A lényeg: a XIX. század nagy lánglelkű nemzetkialakulása előtt a szlovákok ugyanúgy a sajátjuknak tekintették Magyarországot, mint a magyarok. Ezt támasztja alá, hogy a szlovák nyelvben külön szó van az akkori, soknemzetiségű országra (Uhorsko) és a mai nemzetállamra (Mad'arsko). „Középkori eredetű szlovák nyelvű népballadák maradtak fenn a tatárjárásról, melyek a szép Magyarország (Uhorsko) sorsa felett keseregnek. ... A Rákóczi-szabadságharc legfontosabb bázisai közé tartoztak a szlovákok által is lakott felföldi területek: Rákóczi hadseregében ezrével szolgáltak „tót kurucok”. Számos szlovák nyelvű kuruc dal maradt fenn, a Rákóczi-induló is feltehetően szlovák népdalból eredeztethető.” A történelmi Felvidék (akkor felföldnek hívták) többnyelvű volt, nem csak a köznép, de az elit tagjai között is voltak szlovákok és magyarok (meg persze németek) egyaránt. De nem akarom idemásolni apránként az egész cikket, aki a hosszú bejegyzésemben idáig eljutott, azt feltehetőleg érdekli a téma, szóval olvassa el azt is.
Szerintem minden a XIX. századi nemzeti öntudatra ébredés idején romlott el, olyannyira, hogy a két testvérnép kapcsolata a szégyenletes beneši dekrétumokban mélypontjára süllyedt.
Én nagyon remélem, hogy ez meg fog változni, és azt hiszem, ezért jelenleg nekünk, magyaroknak többet kell tenni, mint a szlovákoknak.
És azt is gondolom, hogy nincs rendben, hogy semmit sem tudunk a szomszédos népek kultúrájáról: ki tudja, hogy ki az a Havran vagy az a Jánošik? Azt bezzeg mindenki tudja, hogy pl. ki az a D'Artagnan.
Szlovákul megtanulni sem könnyű manapság, én szeretnék, de Miskolcon talán tibetiül is hamarabb meg tudnék, pedig a környező hegyi falvakban még ma is laknak szlovákok.