Először 2001-ben találkoztam a hegységgel. Messziről láttam közelebbről is, de az első közvetlen élményem akkor volt. Épp hogy elértünk a meztelen sziklákig, és vissza kellett fordulnunk egy baleset miatt. Nem tudtam meg, mi rejtőzik odafönt. Következő évben már nagyobb szerencsém volt, egy kisebb csúcsra sikerült feljutni, bár az út nagy részét felvonóval tettük meg. Azóta minden évben, sőt az utóbbi időben szinte minden hónapban meglátogattuk. De csak ismerkedtünk vele, kóstolgattuk, és itthon olvasgattunk meghódításának módjairól. Tanácsokat kértünk tapasztalt emberektől is, de nem voltunk még elég érettek az élményhez.

Múlt héten jött el az idő. Az első próbálkozásunk nem sikerült: eső, majd hóvihar. Másnap azonban minden jól ment: 6-kor elindultunk, 9-kor elkezdtük a mászást a sziklafalra. Nehezebb volt, mint vártuk, de meglepően nyugodt voltam, és aminek még jobban örültem, Réka is az volt. Mindig is örültem, amikor mászásaink során felbukkant a sziklák között a kék sisakos feje, de az örök élmény marad, amikor itt az indulásom után kb. 2 órával, a standban ülve újra megpillantottam, ráadásul vidáman mosolyogva (korábban ugyanis azt mondta, még nem állunk készen, így féltem, hogy a vártnál jóval nehezebb feladat miatt pánikba esett). Nemsokára a csúcson voltunk. Megtörtént életünk első tátrai csúcsmászása. Együtt.

A hegység már nem csak plátói szerelmünk, hanem a közös szeretőnk.