Pár dolgon elgondolkodtam a Csáp Gézás reakciók láttán (amik egyébként meglepően pozitívak :-). Azért nem oda írom meg, mert ott magyarázkodásnak hatna.

Az egyik, hogy úgy tűnik, az emberek nem ismerik az iróniát. (Nem tudom, hogy veheti valaki komolyan az olyan kijelentéseimet, hogy "kiváló a zenénk, ennél jobb nem is lehetne, ezért számokat sem írunk már+ stb).

A másik, hogy az emberek túl komolyan veszik magukat, és azt gondolják, hogy ezzel mások (pl a Honek-ker) is így vannak. Személyes élmény: amikor bekerültem a zenekarba, én is komolyan vettem magamat meg a bandát, koncerteken folyton görcsöltem, ha a többiek elbaszták, fájdalmas arcokat vágtam meg csóváltam a fejem (tehát folyamatosan). Aztán József haverom mondta, hogy "öregem, nagyon gyenge, ahogy ott komolyan veszed magad a színpadon, ez nem erről szól". És tényleg nem, azóta önfeledten koncertezek, röhögök azon, hogy elbasszuk, stb. Erről szól a Honek-ker (mármint nem az elbaszásról :-)

Javasolják az énekescserét. Na, azok sem értik meg a Honek-ker gefühlt :-) Egy olyan zenekar hogy cserélné le az énekesét, ahol a dobosnál van jobban doboló tagja a zenekarnak, de ha ő dobolna, akkor "szegény Jézus" (a dobos) mit csinálna? :-)

A műfaj: a jazzpunkot természetesen viccből írtam be (lásd első észrevétel). Tudom, hogy egyaltalán nem jazz, amit csinálunk (punknak punk, ebbe most nem megyek bele, éhes vagyok). De erről eszembe jut, hogy sokak szerint pl. Diana Krall és társai jazzt játszanak. Erről megvan a különbejáratú véredényem: nem az a jazz, amiben jazzes harmóniák vannak, hanem amiben improvizáció, ahol a zene ott és akkor jön létre, és a hallgató úgy érzi, hogy egyszeri és megismételhetetlen élményben volt része, ami így is van, mert még egyszer ugyanúgy nem fogja ezt a zenét hallani. Ilyen értelemben Jimi Hendrix az egyik legnagoybb jazz-zenész volt, és ezt nem csak én mondom, hanem a World Saxophone Quartet öreg géniuszai Experience c. albumuk borítószövegén. Miles Davis a hatvanas évek végétől úgy zenélt, hogy semmi sem volt előre kitalálva, megírva, de pontosan tudta, hogy mit akar, ehhez megtalálta a zenészeket, és aztán a stúdióban is meg a színpadon is mint egy karmester működött. Így jöttek létre olyan koncertek, ahol az egész este egy "számból" állt (aminek persze stúdiófelvétele nem volt), és utólag, lemezen kiadva is élvezhető (Agharta, Pangaea). Ilyen értelmemben sajnálom, de azt kell mondanom, hogy több közünk van a jazzhez, mint sok ma divatos, hangról hangra stúdióban kidekázott jazznek nevezett zenének. Bár ez inkább csak próbán látszik, próba meg évek óta nem volt (Miles sem próbált túl sokat a 70-es években, az igazi zenész koncertezik :-) És mielőtt jönnének a hörgések, közlöm, hogy pontosan tudom, hogy kutyaütő zenészek vagyunk. Kizárólag az "alkotói módszer"ben vélek párhuzamot felfedezni az említett zenészekkel. A tehetségbeli különbség ők és mi köztünk a zenéink minőségén látszik.
(A Honek-ker blogra akartam megírni, de aztán rájöttem, hogy ez az okoskodás se illik a zenekarhoz :-)