Linuxos próbálkozásaim hosszú múltra tekintenek vissza. (És akkor az iPod-Linux telepítésemről még nem is beszéltünk :-)

Tegnap délután gondoltam egyet, és az irodában letöltöttem az aktuális Ubuntut (ezúttal nem a PPC, hanem az i386-verziót). Az iso-t iPodra másoltam, hazahoztam. Itthon rádugtam az iPodot a Macbookra, elindítottam a Parallelst, létrehoztam egy új virtuális gépet, és mivel cd-t írni is lusta voltam, úgy állítottam be, hogy cd-romként az Ubuntu-iso-t használja (így még a gépre se kellett másolni az iPodról :-) Vacsorafőzés közben fel is ment az Ubuntu gond nélkül, természetesen minden megy rajta, ami szokott, pluszmeglepetésként a wifi is (mindenfajta beállítás-konfigurálás nélkül!) (Bár jobban belegondolva lehet, hogy ez inkább a Parallels erénye, legalábbis erre enged következtetni, hogy a Parallelses Windowson is megy). Egyetlen probléma az volt, hogy az Ubuntu nem tudott 1280x800-as felbontást, de a google erre is megadta a választ: az xorg.conf-ba be kellett írni ezt a felbontást is (sudo gedit /etc/X11/xorg.conf), majd kikapcsolni a virtuális gépet, és a Parallelsben is megadni ezt a felbontást.

Igaziból nem is ez az élmény szülte ezt a bejegyzést, hanem egy sokkal régebbi. Az előző laptopom egy 500-as iBook volt, nem éppen egy gyorsvonat. Azon vettem észre magam, hogy sebességnövelő kis trükköket alkalmazok-kutatok folyton. Akkoriban jött ki az első Xubuntu, ami direkt arra való, hogy régi gépeket visszahozzon az életbe. Disk Utilityvel lementettem az iBook teljes HD-ját egy image file-ba a Minimre, aztán hajrá. Amikor megláttam az X11 indulásakor a mókuskerékben szaladó kisegeret, eldöntöttem, hogy ez a rendszer jó lesz nekem :-) Ezt képzeljétek el animálva. És valóban jó lett. Mivel a kis gépben nem volt se airport, se dvd, két lehetséges probléma rögtön kiesett. A sebessége is jó volt, tudtam rajta filmet nézni, sőt, elindult és jól futott rajta a Blender is (ami Tiger alatt csak "Thousand colors" display-beállításnál volt hajlandó elindulni). Meglepve tapasztaltam, hogy van olyan program is, ami látja a másik gépemen az iTunes megosztott zenéit (Banshee). Az is tetszett, hogy a kinézetet-funkcionalitást nagyon jól lehetett alakítani. Az Xfce jobban bejött, mint a Kde vagy a Gnome.

xubuntu

A legproblémásabb az volt, hogy grafikus felületen nem tudott csatlakozni a hálózat többi gépére. (Nem valami hiba folytán. Ez egyszerűen nincs benne a Xubuntuban. Terminalból tudtam ugyan mountolni smb-vel a Minit, de nem mindig. Maradt az ftp :-)

Szóval jól elvoltam a Xubuntuval. De aztán már nem is tudom, miért, nosztalgiázni támadt kedvem. Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem a Classic Mac OS-t, meg az is, hogy ezen a gépem az mennyire fürge lenne (a Xubuntu se volt egy gyorsvonat, bár a Tigernél fürgébb volt). Xubuntu le, Mac OS 9.2.2 fel. Egy darabig boldog is voltam vele, de aztán hamar kiderült, hogy a második generációs iPod minimet nem tudom használni vele, még csak adathordozásra sem. (Közben önfeledten használtam a 6-os Photoshopot, 1-es Carmaggedont stb :-) A nagy baj nem is az iPod volt, hanem az, hogy az internet már igen messze van attól az állapotától, amiben akkor leledzett, amikor a Classic Mac OS-re még fejlesztettek. Egyszerűen nincs rá használható böngésző. Hiába gyors a rendszer, ha csomó website belassítja-megfekteti a böngészőt (és így az egész rendszert, ugye cooperative multitasking). Egy elsősorban internetre használt gépnél ez nem öröm.. így a legkisebb ellenállás irányába haladva egy gombnyomással visszaállítottam a kb. 5 hónappal azelőtt lementett dmg-ből az eredeti rendszert (Tiger). Itt a sztori vége. Hiába lenne tökéletes nekünk egy régi rendszer, ha a világ már elszaladt mellette (csak hogy valami Szomszédok-szintű bölcsességet mondjak a végére :-))