(Írta: Réka)

Egy napon a népszerű közösségi szájt üzenőfalán megjelent a hír: neves filmrendező hegymászókat, túrázókat keres, 30 év felett, nő-férfi pár előnyben. És egy telefonszám. Hívjuk fel, miért ne, végül is jó lenne belülről látni egy forgatást. Női hang hadarja el, hogy fényképet e-mailben hova. Kérdések feltételére lehetőség nincs, a hang ugyanis rövidre zárja a beszélgetést - nyilván aznap már a sokadikat. Tanakodás. Küldjünk? Mit? Miket? Majd holnap kiválasztjuk. Este lett és reggel, és nem léptünk semmit. És ez így ment még pár napig. Végül újabb üzenet az üzenőfalon: jelentkezés vége, sokan jelentkeztek, köszönjük. Akkor így jártunk, egy gonddal kevesebb. Ám Zoli másként döntött: határidőn túl, mindenféle vacillálás nélkül beküldött egy képet. Potraviny előtt két alak sétál: ő és én. Semmi hegymászás, semmi outdoor feeling, hanem két nem túl éles figura. Én viszont nem is foglalkoztam a dologgal. Eljött a hétvége: disznóölés, majd vasárnap túra a Bükkben. És este itthon a postaládában egy teljesen váratlan e-mail: A rendező titeket választott! És hogy sürgősen telefonáljunk. A női hang a telefonban elmondta: három pár lett kiválasztva, próbafelvétel ekkor, felvétel pedig akkor. Majd a jelenetet is - amiben a hegymászók masszív testfelépítésére van szükség. És ekkor megosztottam vele életem szörnyű és súlyos titkát: hegymászás ide, túrázás oda, én bizony 43 kg vagyok. És 159 cm. Hmmm. Majd a rendező másnap eldönti. És eldöntötte: kicsi és vékony. De hogy legalább nagyjából idézzem: Bár a rendező szereti az alacsony, vékony embereket, most masszívabbakra van szüksége. De nagyon tetszünk neki, így lehet, hogy lesz közös munka.
Dum spiro spero. ;-)