kötelek
Immáron másodszor is hazajöttünk a Tátrából az előző bejegyzés óta, de erről majd később. Szóval megvolt a téli tábor, és igen jó volt. Nem mondanám, hogy hiányzott a civilizáció. Nem vagyok hardcore mászó, szóval azt azért nem bánom, hogy nem kellett mindent hiányolnunk :-) Most következzék a zöld-tavi menedékház dicsérete: már többször rácsodálkoztam, hogy a tátrai hegyi házak teljesen funkcionálisak és az utolsó négyzetmétereket is kihasználják bennük (pl. a padlástéri búvótereket "hálóteremnek", mégis nagyon hangulatosak. A másik dolog pedig a személyzet: ez a ház télen csak motorosszánnal közelíthető meg, és kb. 5 fő állandó személyzete van (akik nyilván ott is laknak), meg egy koromfekete, lusta labrabor. Mégis minden nap ragyogott a ház a tisztaságtól (a wc-ket, ablakokat is minden reggel kitakarították-lemosták)! Ha már a wc-nél tartunk: a ház meglepően komfortos. Elég sok wc van, amik egyáltalán nem lepusztultak, van meleg vizes zuhany is, ez már kevesebb (fiúknak-lányoknak összesen 3 fülke), de a hegyen nem kell annyit zuhanyozni :-) Egyszer mondjuk nem volt meleg víz, de sebaj. A pincében van egy közösségi terem, a falon szekrényben dvd lejátszó meg video (meg persze hozzájuk a tv), amit bárki használhat, be sincs zárva. Na és a konyha! Egy-két este kivételével baromi jó kaják voltak. Minden este kétfogásos vacsora volt, a leves szinte mindig valamilyen általam nagyon szeretett sűrű szlovák leves volt. És járt mellé egy sör, akár barna :-) (Az szállás amúgy reggelivel-vacsorával csak 435 Sk-ba került fejenként-éjszakánként, mert beléptünk a szlovák hegymászóklubba, a JAMES-ba.)
Egyik vacsoránál odaült az asztalunkhoz két szlovák fiatal. Beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy az egyik hivatásos hegyioktató (ahogy ők mondják: instructor), a másik meg a tanítványa. Mindketten kb. velünk egyidősek voltak, a hölgy (a tanítvány) kicsit talán idősebb, neki már gyereke is volt. Nagyon vidám estét töltöttünk el velük, Martin még sörre is meghívott, viszonozni sajnos már nem tudtam, mert mennünk kellett elméleti oktatásra. Ami igazán tetszett bennük, hogy bár Martinnak ebből áll az élete, mégsem arról beszélgettünk, hogy ő milyen hegyeket hogy mászott meg. A mi csapatunk nagy része sajnos másról nem is tudott beszélni, ami azért pár nap alatt eléggé unalmassá tudott válni...
Volt ott a házban egy vidám társaság, akik esténként nagyokat mulattak. Baromira tetszett, hogy bár volt konnektor az étkezőben, ők mégsem laptopról nyomatták a Rammsteint, hanem gitár és hegedűkísérettel énekeltek, de nem olyan béna tábortüzes módon. Különösen a Zafúkané c. dal tetszett :-)
Az is igen szimpatikus volt, hogy a vagyonvédelem miatt egy cseppet sem kellett aggódni. Bakancsban nem nagyon jártunk fel a hálótermekbe, így azokat egyszerűen lent hagytuk egy nyitott polcon. Semmi hülye zárható rekesz, mint a nyugat-európai síparadicsomokban, pedig ezek a bakancsok még drágábbak is, mint egy síbakancs. A jégcsákányainkat-sisakjainkat meg mindig egyszerűen felraktam a folyosón egy szekrény tetejére, mert a szoba elég szűkös volt. Az emeletes ágy felső szintjétől a plafon kb. 50 cm-re volt, többször jól be is vágtam a fejem... Az illusztrációnak használt képen pedig a folyosón száradó kötelek vannak. Bár többször a folyosó felét elfoglalták, sosem taposott rájuk senki.


Ez a vagyonbiztonság abban is megmutatkozott, hogy én fent felejtettem a túrabakancsomat (merthogy a hegymászóbakancsomban jöttem le), és egy hét elmúltával is ott volt. Tegnap mentünk vissza érte. Hogy ne legyen unalmas a dolog, Barlangliget felől mentünk fel, a Bélai-Tátrán át. Hát, nem ajánlom azt az utat télen senkinek, aki siet. A térkép szerint csak tíz perccel hosszabb, mint a másik (Matlárháza felől), de elég kevesen járnak arra, így alig volt nyom taposva, az erdőben pl. egy részen tök sokáig kerestük az utat, mert az ösvény nem látszott, a jelzést meg elvesztettük, olyan sűrűn állnak ott a fák (a jelzések meg ezek szerint ritkán, bár nyárról nem emlékszem rá, hogy gond lett volna). Az erdőhatár fölött már semmi jelzés nem volt (betemette a hó a köveket, amikre festették), és karók sem voltak, hogy jelezzék az utat. Így egy nyomot követtünk, ami az erős hófúvás miatt gyorsan halványult, de szerencsére sikeresen, csak kicsit késve odaértünk a házba, felmarkoltuk a bakancsot, megittunk egy teát Neidenbach Ákosékkal, és jöttünk is lefelé, de a közelgő sötétedés miatt inkább a jól kitaposott sárga jelzésen. Így a kocsitól jópár kilométerre lyukadtunk ki. Még volt fél óránk a legközelebbi buszig, így kiálltunk stoppolni. Pár perc múlva fel is vett egy szimpatikus szlovák házaspár a szuper Peugeut-jába, hiába volt a lábunk tiszta sár. Utána még Tesco, aztán húztunk is haza, ez volt az első olyan Tátra-túránk, hogy nem aludtunk kint egyet sem.