…és a folytatás már nem igaz, legalábbis az én koromban már nem remélhető.

A tegnapi Quimby-koncert viszont ismét szembesített azzal, hogy alacsonynak lenni nem mindig a legnagyobb királyság. És most nem arról fogok panaszkodni, hogy kizárólag a színpadi reflektorokat láttam. Mert ez nem is lenne igaz, hiszen sokkal gazdagabb volt a látvány. Ugyan a színpadi történések most is, mint az esetek többségében, rejtve maradtak előlem, ám azért ez is egy perspektíva. Na persze, kicsit más, mint a tiétek, nálamnál méretesebb barátaim. Ez ugyanis a

…nyári forróságban, tömött buszon a szagló hónaljak alatti perspektíva.

…ruhavásárláskor a „Keresse inkább a gyerekosztályon!”-perspektíva.

…nagy hóban, taposott nyomokban lépkedéskor a „Fiúk, én nem tudok ekkorát lépni…”-perspektíva

…moziban a „Basszus, semmit sem látok!”-perspektíva.

…sziklamászáskor a „Jaaaa, hogy te nem éred el azt a fogást!” perspektívája. (A helyzet a végtelenségig behelyettesíthető: pl. könyvesbolt – könyv, busz – kapaszkodó stb.)

Szóval el lehet hinni, más világ ez, mint az átlagos méretűeké. Ha pl. koncerten rámtolat egy önkifejezően táncoló vadbarom, nem ugyanazt az élményt okozza, mint egy méretesebb felebarátnak. A nagy mozdulatok kedvelőit már messziről remegve elkerülöm, elég ugyanis egy lendületesebb lépéskombináció, és én is elvesztem az egyensúlyom. Ezért aztán eleve nyugisabb helyre állok, ahol persze csak finoman tolatnak. (De tolatni, úgy tűnik, ezeken a koncerteken kötelező.) Itt inkább már csak az fordul elő, hogy egy méretesebb hölgy (vagy úr) a képembe rázza a hátán rengő zsírpárnákat, vagy az előre-hátra ringatózó – és persze közben törvényszerűen hátráló – cicababa az orromba veri a hóna alá dizájnolt retiküljét. Mint tegnap is. És igen, tudom, átmehettem volna máshova. Hátrébb vagy jobbra vagy balra. Sőt, egész este kereshettem volna a megfelelő helyet. Csakhogy: olyan ezen a magassági szinten nincs. Hónaljak, hátak meg retikülök vannak.