When I Get Low, I Get High. I'm Gonna Gitcha. Big Fat Ma And Skinny Pa. Somebody Stole My Break. Hear Me Talkin' To Ya. Whatta Ya Gonna Do. Joseph 'N His Brudders. Ol' Man Mose.

Nem, ezek nem oldschool rapszámok címei, hanem 20-as, 30-as évekbeli jazzdalokéi.

James McBride jazz-zenész írt egy cikket a hip-hopról az aktuális National Geographicbe. Ezzel a felütéssel kezdi:

Valami dallam és érzelmek, hangszerek, versszakok és harmónia nélkülinek tetsző, se füle, se farka zene. Valami még zenének sem igen nevezhető izé...

Eléggé emlékeztet arra a korabeli véleményre, amit nemrég idéztem be a jazzről, nem?

A cikket végigolvasva viszont kiderül, hogy aztán sikerült elfogadnia ezt a műfajt, és hogy ő is nagyjából azt gondolja, amit a fent idézett számcímek sugallnak: hogy a jazz és a hip-hop egy tőről fakad. És mindkét műfajból van szép számmal hulladék is sajnos...

Igaziból nem is ezt akartam megírni, hanem hogy milyen mázlis cd-vásárló vagyok: amikor tavaly olvastam John Szwed So what c. könyvét Miles Davis életéről, azon belül a korai felvételekről, arra gondoltam, milyen jó lenne ezeket a zenéket meghallgatni. Aztán egész más ügyben elmentem a Media Marktba, és ott voltak baromi olcsón pont ezek a felvételek: First Miles, Timeless Miles Davis, Timeless Charlie Parker.

Most olvasom a Ken Burns - Geoffrey C. Ward -féle jazz-könyvet, és nagyon sokat foglalkozik Louis Armstronggal, akinek eddig csak az éneklős slágereit ismertem. Elmentem a sparba kajáért, és felfedeztem egy 10 cd-s Louis Armstrong-csomagot, 4e ft-ért. Meg is vettem, és be kell lássam, hogy igen jók a korai felvételei, nemhiába lett az egyik első világsztár a csávó.