(Ez az írást a Hifi-sütöde site-ra írtam.)

1955-ben rendezték meg elõször a Newporti Jazzfesztivált. A fesztivál célja az volt, hogy kihozza ezt a zenét a klubokból, és szélesebb nyilvánosságot kapjanak a zenészek. Mint ilyen, el is érte a célját: Miles Davis Round Midnightban játszott szólója lenyûgözte a hallgatókat, mindenki errõl írt, így Miles karrierje új lendületet kapott.
Ugyanebben az évben az Ellington-zenekar mélyponton volt: a Long Island-i fedett jégpályán kísérték a korcsolyázókat, hogy fenn tudják tartani a zenekart. Az 56-os newporti fesztivál azonban újra sztárt csinált belõlük. Pedig nem indult jól a dolog: a direkt az erre az alkalomra készült, három részes Newport Festival Suite után esni kezdett, és a közönség elkezdett szállingózni a parkoló felé. Ekkor belekezdett a zenekar a Diminuendo and Crescendo in Blue-ba, amitõl tizennyolc évvel azelõtt a közönség megõrült a Randall szigeti swingfesztiválon. Egyre jobban belemelegedtek, a közönség is jól fogadta a számot. A tenorszaxofonos, Paul Gonsalves úgy belejött a szólózásba, hogy meg se állt 27 körig. Ezt már a közönség sem bírta nyugton ülve: elõször egy fekete ruhás szõke nõ perdült táncra, és az egész közönség felállva ünnepelt. Négyszer tapsolták vissza a zenekart, és Ellington (életében elõször) a Time magazin címlapjára került.
A koncertet a Columbia kiadta lemezen is, azonban eléggé furán: a felvétel során problémák akadtak, így végül azt csinálták, hogy a számok stúdiófelvételei közé-mellé a helyszínen felvett közönségzajt és konferálást kevertek. 1996-ban találtak egy felvételt a koncertrõl a Voice of America rádióadó archívumában. A két felvételt a digitális technika segítségével összerakták, így egy kiváló minõségû, sztereó anyag született (annak ellenére, hogy az elsõ sztereó felvételek csak a koncert után egy évvel, 1957-ben készültek).
És szerencsére ki is adták.

Bevallom, hogy én eddig nemigen ismertem Ellington munkásságát. Annyit tudtam róla, hogy bigband, bebop elõtti idõszak, tehát valószínûleg nem túl izgalmas. Ez a newporti felvétel élesen rácáfol az elõítéleteimre. Egyrészt nem az a tipikus nagyzenekari hangzás. Duke nagyon jó hangszerelõ volt: a "rezesbanda" csak akkor és annyit szól, amennyit feltétlenül szükséges, a szólók közben szinte olyan a hangzás, mintha egy kis jazzcombót hallanánk, teljesen hagyja a szólistáit kibontakozni. Másrészt Ellington kiváló zeneszerzõ is. Végig hadakozott a címkék ellen, teljes joggal. A zenéje valóban a jazzben gyökerezik, de szerintem semmilyen címkét nem visel el, egyszerûen ZENE.
Na de térjünk vissza magára a lemezre. Dupla album, minden fel- és lekonferálást is hallhatunk rajta, és a második korongon meghallgathatjuk az eredeti, 56-os kiadványt is, így egy filológiai igényû kiadványt vehetünk a kezünkbe.
A zenekar az amerikai himnusszal kezd, majd Father Norman O'Connor bemutatja a zenekart. Utána következnek a slágerek: Black Tan and Fantasy, Tea For Two, és egy zongoraintró után személyes kedvencem, a Take The A Train. Egy konferálás után következik a Newport Suite. Majd pár számmal késõbb a koncert csúcspontja, a már említett Diminuendo and Crescendo in Blue. A felvétel így közel 51 év távlatából is visszaadja azt a tüzet, amivel Gonsalves a 27 körös szólóját nyomja, amit valami elképesztõ õrjöngés követ a közönség részérõl, ami a következõ négy ráadás során sem csökken. Még a felvételrõl is lejön, hogy ebben a második részben mennyire felpörög a hangulat a koncert elejéhez képest. Duke bemutatja nagy sztárját, Johnny Hodges altszaxofonost, akinek finom játékától a nõk mindig "kollektív sóhajtozásba kezdtek". A koncert végül a Mood Indigo egy rövidített változatával zárul, ami közben Duke köszönetet mond a közönségnek ("You are very beautiful, very lovely and we do love you madly"). A lemezen még meghallgathatjuk az eredeti, 56-os kiadást, de az már kevésbé érdekes, inkább csak a történelmi hûség miatt van helye a korongon.
Kevés olyan koncertfelvételt ismerek, ami bármennyire vissza tudja adni az elõadás hangulatát. Ez egy ilyen. Szerintem mindenki hallgassa meg, aki még nem ismeri Duke Ellingtont, ezután egész biztosan meg fogja szeretni (ahogy én is tettem).