Tegnap megkezdődött számunkra itthon a nyári mászószezon (azért írom, hogy itthon, mert a Tátrában még tervezünk téli mászásokat). Szerencsére elég rövid volt a szünet: egész pontosan november 24-től február 10-ig tartott. Kedvenc helyünkön, Örvénykőn voltunk. Őszintén szólva nem volt túl nyárias az idő, a föld zömmel még fagyott volt, és a sziklára is odafagyott a kezünk, amikor levettük a kesztyűt. De azért jó volt. A hidegnél nagyobb ellenség a nedvesség.

Tulajdonképpen nem is ezt akartam megírni, hanem hogy találtunk a szikla alatt egy halott őzikét. Szegényt nagyon sajnáltuk, nem tudom, miben pusztulhatott el, még teljesen frissnek látszott. Felhívtunk egy nemzeti parkos embert, aki megkérdezte, hogy turistaút mellett van-e, mondtuk, hogy nem, de a közelében, erre azt mondta, hogy akkor majd a természet elintézi. Hiába mondtuk neki, hogy ez egy közkedvelt mászóhely, tanfolyamokat is szoktak itt szervezni, nem lenne jó, ha ott rothadna el, nem érdekelte. Fura.

Hasonló gázos dolgot a tavalyi utolsó mászónapunkon is tapasztaltunk: munkások termeltek fakit, aztán hazamentek, és otthagytak egy kurva nagy tüzet a száraz erdő közepén. Mi oltottuk el nagy nehezen, víz hiányában köveket meg sarat hordtunk rá. Fura.