Két bejegyzéssel lejjebb írtam arról, hogy hogy változtak a hangszerek a zenekarokban. Talán épp aznap bukkantam egy zenekarra, ami pont fordított utat járt be: kezdtek dob-basszusgitár-billentyű-gitár felállásban, és most (többnyire) dob-nagybőgő-zongora-szaxofon felállásban játszanak. Amúgy szerintem egészen elképesztő, amit csinálnak. Végletekig lecsupaszított, minimalista zene, mégsem tudom megunni.

Szerintem a látszat ellenére nagyon nehéz olyan zenét csinálni, ami ennyire kevés eszközzel él, mégis működik. Egy kis építészes hasonlattal élve, olyan ez, mintha lenne egy épület, aminek van 100 pillére, de csak 10 az, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne dőljön össze. De az nem látszik, hogy melyik ez a tíz. Aki megtalálja, és a maradék kilencvenet kidobja, az az igazi profi, nem az, aki mind a százat használja. (Minimalizmus kontra virtuozitás.)

Less is more.

Marginálisan ide kapcsolódik még, amit ma olvastam egy interjúban:

Érdekes, hogy ezeknek a korai jazzdobosoknak korántsem volt annyi lehetőségük, hogy különféle hangzásokkal kísérletezzenek, mert csak párfajta mikrofon volt, meg két-három dobmárka, de nekik ezer százalékig a kezükben volt a sound. Manapság már sokan annyira rákattannak egy-egy zenészre, hogy addig nem nyugszanak, amíg nem dobolnak úgy látványra, mint a kiszemelt dobos. Megnézel egy klipet és olyan érzésed van, mintha valami artistaképző promóciós videóját néznéd zenei aláfestéssel. Zeneileg meg ma már kikevernek csomó mindent; meg lehet azt csinálni, hogy beviszed a stúdióba a lemezt, hogy így szóljon a dob, és akkor a megfelelő programokkal pontosan úgy fog szólni. Annak idején ugye erre nem volt lehetőség, mégis tök másképp szóltak a kor meghatározó dobosai.

Pándi Balázs a Quartnak