A konferencia másnapján, szombaton reggel a cuccom egy részét a szállásadóimnál hagyva elindultam a Sziklás-Hegységbe. Három éjszakát töltöttem ott vadkempingezve (nem nagyon szeretem ezt a szót, az angolban erre a sokkal barátságosabb "backpacking" kifejezést használják).

Az N jelű busszal mentem Nederlandig (2508 m tengerszint felett). Innen gyalog mentem tovább Eldoraig (kb. 5 km), ami ma üdülőfalucska, de azért még őrzi a vadnyugati települések hangulatát.

Eldoránál véget ér az aszfaltút, innen nem messze van a Hessie-ösvény kiindulópontja. Hessie egy kisváros volt, ma már nyoma sincsen. Ezt a területet Roosevelt National Forestnek hívják.

Aznapi végcélom a Lost Lake volt, 2900 méteren. A térképem itt jelölt táborhelyeket. Mint megtudtam, ha az ember néhány alapvető szabályt betart (nem szabad tábort verni 60 m-nél közelebb utakhoz, ösvényekhez, tavakhoz, patakokhoz; bizonyos területeken engedélyt kell kérni; bizonyos területeken pedig csak a kijelölt táborhelyeket lehet használni), akkor jóformán bárhol sátorozhat. Ettől függetlenül én nyugodtabb voltam a kijelölt táborhelyen, ahol a közelben mások is táboroztak, mert ezen a területen fekete medvék és pumák is élnek. A Lost Lake gyönyörű, a kijelölt táborhely pedig nagyon hangulatos volt.


Másnap a sátramat és egyéb cuccokat hátrahagyva elindultam a kontinentális vízválasztóra. Az volt a tervem, hogy egy körtúrát csinálok: fel a vízválasztóra a Devils Thumb ösvényen, végig a gerincen ill. alatta a Lonesome ösvényen dél felé, majd vissza a kiindulópontra a King Lake ösvényen. Útközben megnéztem a Jasper Lake-et és a Devils Thumb Lake-et. Utóbbinál már nagyon fújt a szél, ahogy az a második képen látszik is.


Innentől a vízválasztóig nem volt hosszú az út, de az erős szél miatt nagyon lassan tettem meg. Annyira fújt a szél, hogy többször kimozdított az egyensúlyomból, egy kitettebb ösvényen ez igen veszélyes lett volna.

Fent a vízválasztón (3600 m) sem volt enyhébb a szél, sőt. Csak tántorogva lehetett haladni.

Mivel a sebességem így nagyon lassú lett volna, ill. a térképen láttam, hogy az út egy szakasza fent a gerincen vezet, gyors gondolkodás után az eredeti terv feladása mellett döntöttem, és ugyanazon az úton mentem vissza, amin jöttem. Délutánra már a táborhelyemen is voltam.

Másnap elég hideg reggelre ébredtem, a készülődéssel megvártam, míg a nap odasüt a táborhelyemre, mert elfagyott kézzel nehezen ment volna a táborbontás. Amikor ez megtörtént, elindultam lefelé, a két nappal azelőtti úton. Útközben egyre erősebb lett a szél, az Eldora és Nederland közötti úton már annyira, hogy megint fel-fellökött, a nagy hátizsák dacára. Kicsit meg is ijedtem, hogy hogy fogok így tábort verni, mindent azonnal elvisz a szél... Útközben rengeteg szirénázó tűzoltóautó ment el mellettem, ahogy később megtudtam, azért, hogy Colorado állam történetének egyik legnagyobb erdőtüzét eloltsák.

Nederlandbe érve szerencsére alábbhagyott a szél. Itt vettem magamnak innivalót, majd megebédeltem a Barker-víztároló partján (kenyér, tonhalkonzerv :-).

Ebéd után elindultam az aznapra kinézett táborhelyre, amit West Magnolia Area-nak hívnak. Ez egy kellemes, dimbes-dombos, erdős rész Nederland felett, több kijelölt táborhellyel. Különösen sok amerikai rezgő nyár (aspen tree) van itt, nekem ezek a fák nagyon megtetszettek. A fotó sajnos nem adja vissza rendesen a törzsüknek és a leveleiknek a szép színét.

Estefelé kiderült, hogy ez a hely egy bulizóhely (autóval is megközelíthető): a szomszédos, kb. 3-400 m-re lévő táborhelyen elég sokáig hallgatták a zenét, de nem bántam, mert így biztos lehettem benne, hogy nem jön se medve, se puma :-)

Reggel buszra ültem, és visszajöttem Boulderbe. A busz elment a Four Mile Canyon bejárata előtt is (ez az a kanyon, ahol az erdőtűz kitört). Eléggé ijesztő volt, akkora volt a füst, mintha köd lenne.

Újra elfoglaltam a szállásomat, majd elmentem mászócipőt bérelni, és a Google épülete előtt felvett Simone, akivel aztán az Eldorado Canyonban nagyon kellemeset másztunk.