Most olvasom David Buckley Strange Fascination c. könyvét (ami nálunk nemes egyszerűséggel David Bowie címmel jelent meg). A kilencvenes évek közepéhez érve kitér a szerző arra, hogy a fiatal nemzedék akkor nem nagyon ismerte Bowie-t, és hogy csináltak is egy piackutatást, amiből kiderült, hogy az 1976 és 1980 között születetteknek (én is ide tartozom) csak annyi jut eszébe róla, hogy „Let's Dance” és „buzi”.

Hát ezzel én is kb. így voltam. A Let's Dance-t ismertem, meg a Freddie Mercury emlékkoncerten tartott előadását, és nem tartottam sokra. Amikor pl. 1997-ben kiderült, hogy fel fog lépni a Szigeten, úgy emlegettük, hogy David Bóvli.

Erről az évről ezt írja a könyv:

„Az Earthlinggel Bowie kétségkívül új közönségre tett szert. Olyanoknak játszott, akik ugyanannyira a (Bowie-val egyenrangú fellépő) Prodigy kedvéért mentek el az adott rendezvényre, és még a legcinikusabb megfigyelőket is megtérítette. Új zenéje ütős, naprakész volt, korábbi számainak kincsestára pedig igencsak páratlan.”

Ez a pár sor mintha rólam szólna. (Még az is stimmel, hogy a Prodigy is ugyanabban az évben játszott a Szigeten.) Határozottan emlékszem, hogy a cimborámmal elmentünk, hogy belenézzünk a koncertbe, de nem sok jót vártunk. Aztán belibegett a csávó egy szál akusztikus gitárral, talpig fehérben. Hánytunk. Utána jött még pár félig akusztikus szám, amiket nagyon unalmasnak találtunk, el is indultunk, hogy keressünk valami érdekesebbet. És akkor berobbant az I'm Afraid Of Americans. Sarkon fordultunk, visszamentünk a tömegbe, és onnantól kezdve tátott szájjal néztük végig a koncertet. Elképesztően zúzós volt, még az általam nem igazán kedvelt Under Pressure előadása is nagyon magával ragadó volt Gail Ann Dorsey-val. Cinikus megfigyelőből másfél óra leforgása alatt rajongó lettem, úgy hogy az előadott számokból jóformán csak egyet ismertem korábban. 15 éve volt az a koncert, de még mindig tisztán emlékszem több mozzanatára. És szerencsére meg is van, ha nem is teljes terjedelmében, ugyanis a bootlegekre szakosodott Tabboo Records kiadta kiváló minőségben.

És ez a rajongás persze csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy előző turnéján a másik nagy kedvencemmel, a Nine Inch Nails-szel játszott együtt. Nem simán egymás után, hanem tényleg együtt.

Most már csak Bowie gitárosát tudnám idézni:

„Két emberért rajongtam: az egyik David volt, a másik Miles Davis.”

Ja, és pár nappal később a Prodigy koncertje egy lagymatag szar volt.