Most, hogy véget ért az új Twin Peaks, két gondolatom támadt Lynchről. Az egyik az új Twin Peaks kapcsán: túlzottan hozzá vagyunk szokva (és ezt is várjuk el), hogy egy sorozatban (filmben, könyvben) minden jelenetnek legyen célja, minden szereplőnek legyen a történet szempontjából szerepe, minden szál legyen elvarrva, stb. Pedig ha belegondolunk, a való élet nem ilyen, én legalábbis sokszor olyan szürreálisnak élem meg, mint egy Lynch-filmet: egy rakás dologról, amit akár csak egy nap látunk, fogalmunk sincs, hogy miért történik. Csak egy példa: egy családi/baráti vacsoránál se mindig tudjuk, hogy ki az, akiről a többiek beszélnek (vö. a Twin Peaks sehova se vezető, jellemzően epizódvégi mikrojeleneteit). Szóval szerintem Lynch filmnyelve közelebb áll a való élethez, mint azok a filmek/sorozatok, ahol minden ki van dekázva, mindennek jelentése van, semmi sem történik véletlenül.

A másik gondolatom nem annyira az új Twin Peaksre vonatkozik (de lehet, hogy arra is, majd egy újranézés után kiderül), hanem inkább a Lost Highwayre, a Mulholland Drive-ra meg az Inland Empire-re: amit Lynch csinál történetvezetésben, az ugyanaz, mint amit M.C. Escher csinál grafikában. Az ember már azt hiszi, hogy érti, ami történik, de aztán történik valami olyan, ami ha nem is borítja fel a dolgokat, de furcsán átalakítja, úgy, hogy lehetetlenné válik az egész, de közben mintha lenne egy belső rend, és ettől az ember agya hátuljában valami fura viszketés lesz (bocs, de nem tudom jobban megfogalmazni).

Önkéntelenül rendet keres az agyunk ott, ahol nincs, pontosabban (és ez a nyugtalanító érzés oka) látszólag mégis van.

Escher: Relativity

Kép forrása: http://www.mcescher.com/gallery/back-in-holland/relativity/

És most elolvasom ezt a cikket. De előtte rendet rakok a konyhában.

Frissítés

Ez az írás kb. hasonló dolgokat mond a sehova se vezető történetszálakról, meg kb. az egymásba ágyazott szálakról is:

I Watched All 18 Hours of ‘Twin Peaks: The Return’ in a Row. It’s Even Better That Way.

If the notion of “flow” characterizes the narrative function of the primary storylines, the concept can also apply to the thematic function of these narrative dead ends. Lynch has said repeatedly that one of the strongest appeals of Twin Peaks was the opportunity to tell a never-ending story—to have narrative exist in a state of continuous unfolding, so that it might envelop everything the way that a constantly expanding universe might swallow negative space.