A tegnapi bejegyzéshez kapcsolódik a mai, csak túl hosszú lett volna, ha ott írom le. Az első találkozásom David Lynch művészetével a Lost Highway volt: a haverjaim elmentek megnézni, aztán úgy jöttek haza, hogy nem tudták eldönteni, hogy rossz volt-e vagy jó. Nem arra gondolok, hogy volt, aki ezt mondta, volt, aki azt, hanem egyikük se tudta eldönteni a kérdést. Elmentem én is megnézni, és én egyértelműen állást foglaltam: ez a film borzasztóan rossz, egy blöff az egész, ami művészinek akar látszani, de ezzel legfeljebb a haverjaimat téveszti meg, engem aztán nem.

Így visszagondolva nem is értem, hogy ezek után miért néztem meg egyáltalán a Mulholland Drive-ot. Az viszont nagyon tetszett, amit visszatekintve szintén nem értek, mert mai szemmel (a Lost Highwayt is újranézve) a két film nagyon hasonlít egymáshoz. Zenei hasonlattal élve a téma kb. azonos, de az egyik dúrban adja elő (Lost Highway), a másik mollban.

Azóta az Eraserhead meg az Elephant Man kivételével megnéztem az összes filmet, és most már azt gondolom, hogy a fickó egy zseni, és nem is főleg az ötletei, hanem a stílusa miatt.

Akkor címszavakban:

  • Dune: a kritika nagyon lehúzza, de én szerettem, mondjuk sok éve láttam
  • Blue Velvet: nem igazán tetszett, bár megjelennek benne Lynchre később jellemző dolgok, de inkább csak a későbbi filmek fényében értelmezhetők
  • Wild at Heart: nem igazán tetszett, azt viszont nem értem, hogy a négy évvel későbbi Natural Born Killers kapcsán miért nem említik mindenhol ezt a filmet, mert szerintem nagyon hasonlítanak
  • Twin Peaks: Fire Walk with Me: a Chester Desmondos fele tetszett, Laura Palmer szenvedése nem
  • Lost Highway: lsd. fentebb
  • The Straight Story: kilóg az életműből, de nagyon jó film, csak egész másképp
  • Mulholland Drive: lsd. fentebb
  • Inland Empire: egy magányos délutánt rászántam, és nagyon tetszett.

Ebből látszik, hogy nekem Lynchet a Lost Highway, Mulholland Drive, Inland Empire hármas jelenti, meg persze az új Twin Peaks. De a két korai filmjét még nem láttam.