A köztudatban az van benne, hogy Franz Kafka harmadik (befejezetlen) regényének az a története, hogy „a főszereplő, K. földmérő ismeretlen okokból harcol, hogy bebocsátást nyerhessen a Kastélyban élő rejtélyes hatósághoz, amely a falut irányítja.”

Ez az értelmezés szépen beleillik a Kafka műveiről jelenleg alkotott képbe: ártatlan kisember küzd egy láthatatlan, megfoghatatlan, hatalmas hatósággal. (Pl. legutóbb: „Kafka, whose name has become an adjective to describe inscrutable legal or bureaucratic processes, was known for his tales of everyman protagonists crushed by mysterious events.”)

A magyar kiadás (Európa Kiadó, 1964) utószava is ezt írja (354. p.): „Téli alkonyatkor megérkezik a faluba egy idegen. Földet mérni hívták, de már késő van, nem megy föl a Kastélyba.”

A szocializmus idején még ilyen egészen szélsőséges értelmezések is születtek, de ugyanebbe a vonulatba illeszkedve: „A hűbéri kötöttségben vegetáló falusi életnek iszonyú torzképe a regény. Ebbe a környezetbe küldi el (ti. Kafka) a hősét, a földmérőt, aki talán egy felvilágosultabb felsőbbség, valami távoli ’II. József’ megbízottja.”

Viszont a regényt figyelmesen elolvasva kiderül, hogy K egyáltalán nem földmérő, és egyáltalán nem egy ártatlan figura.

Először ő maga jelenti ki, hogy földmérő (ebben a pdf-ben a 2. oldalon):

„Egyébként vegye tudomásul, én vagyok az a földmérő, akit a gróf hívatott ide. Segédeim a műszerekkel holnap kocsin jönnek utánam.”

Amikor az alvárnagy fia ezt ellenőrizendő odatelefonál a Kastély irodájába, először semmilyen földmérőről nem tudnak. (2. oldal.) Ez után maga K. lepődik meg a legjobban, amikor pár perccel később a Kastély mégis megerősíti, hogy vártak egy földmérőt (4. oldal):

„K. fölfigyelt. Szóval a kastély kinevezte földmérőnek. Ez egyfelől kedvezőtlen volt rá nézve, mert arra vallott, hogy a kastélyban mindent tudnak róla, fölmérték az erőviszonyokat, és mosolyogva fölvették a harcot. Másfelől viszont kedvező is volt, mert azt következtette belőle, hogy alábecsülték, és több szabadsága lesz, mint amennyit eleve remélhetett. Ha pedig azt hiszik, hogy földmérőségének ezzel a szellemi szempontból kétségkívül túlzott elismerésével tartósan megfélemlíthetik: nos, akkor tévednek, éppen csak beleborzongott egy kicsit, ennyi volt az egész.”

A Kastély tehát belemegy a játékba, annyira, hogy még a nem létező hátrahagyott segédeket is pótolja: ők Artúr és Jeremiás (a 9. oldalon tűnnek fel először), akik azt állítják, hogy ők a régi segédek, pedig a Kastély alkalmazottai: a falusiak ismerik őket, K. pedig nem.

K.-nak valamilyen ki nem mondott okból az a célja, hogy bejusson a Kastélyba; de nem földmérő, és pláne nem a Kastély meghívásából érkezett.

De ha nem földmérő, akkor ki, és mit akar? Erről legtöbbet egy rövid töredékből lehet megtudni, ami magyarul a Töredékek füzetekből és papírlapokról című kötetben jelent meg (76–77. oldal). Pár mondatot idemásolok (a motiváció egyébként ebből a töredékből se derül ki):

„Ha bevezetésre vágyol egy idegen családba, közös ismerőst keresel, megkéred erre a szívességre. Ha ilyet nem találsz, vársz türelemmel, így vársz, jönne egy kedvező alkalom.
[…]
Mindez teljesen nyilvánvaló, csak K. nem érti. Újabb időn fejébe vette, hogy földesurunk családjába behatoljon, ám ezt nem társasági úton próbálja, hanem merőben toronyiránt.”

Érdekes egyébként, hogy a német Wikipédia szerint a regény keletkezésében szerepe lehetett az 1922-ben bemutatott Nosferatu-filmnek, amit Árva váránál forgattak. Kafka 1920 decemberétől 1921 nyaráig a Magas-Tátrában, Matlárházán volt, Árva várától kb. 120 km-re.

Árva vára

Lehet, hogy így volt, de nekem inkább a Kastély tornyának leírása tűnt fel. Idemásolom magyarul (6. oldal) és németül is (7. oldal), mert a söllerartiger Abschluss nem igazán párkányos kiképzésű tető, és a Mauerzinne sem falcsipke (hanem pártázat):

„Ez a torony itt fönt - egyedül ez látszott - mint kiderült, egy lakóház tornya, talán a főépületé, jellegtelen kerek alkotmány volt, sivárságát részben borostyán leplezte, apró ablakai most hunyorogva csillantak meg a napban - volt ebben valami, ami eszelősen hatott -, párkányos kiképzésű tetején a bizonytalan, szabálytalan, töredezett falcsipkék úgy rajzolódtak a kék égre, mintha riadt vagy hanyag gyermekkéz rótta volna oda őket.”

„Der Turm hier oben - es war der einzig sichtbare -, der Turm eines Wohnhauses, wie es sich jetzt zeigte, vielleicht des Hauptschlosses, war ein einförmiger Rundbau, zum Teil gnädig von Efeu verdeckt, mit kleinen Fenstern, die jetzt in der Sonne aufstrahlten - etwas Irrsinniges hatte das -, und einem söllerartigen Abschluß, dessen Mauerzinnen unsicher, unregelmäßig, brüchig, wie von ängstlicher oder nachlässiger Kinderhand gezeichnet, sich in den blauen Himmel zackten.”

Ez a kialakítás a Tátra alatt, a Szepességben gyakori pártázatos, időnként (vak)árkádsoros toronylezárásokat juttatta eszembe.

Késmárk